(Nem csak) PDA-s gyerekekről

Szülőknek és pedagógusoknak

Készítette Gyarmati Zsuzsa tanácsadó szakpszichológus


Felhasznált források:

Tartalom:

A PDA-ról és a nyomás- és elvárásérzékeny gyermekről

A támogatási lehetőségekről:

Kikről és kiknek szól ez a szöveg?

Vannak gyerekek, akiken mintha kifognának a konvencionális nevelési stratégiák: konzekvensek vagyunk, egyértelmű szabályokat tartatunk be, jutalmazunk, megbeszéljük, átbeszéljük százezerszer, mégis mintha mindez semmi eredményre nem vinne, sőt sokszor mintha rontana a helyzeten. Gyerekek, akik folyamatosan elkerülnek, ellenállnak, egyszerű kérésekre is aránytalan ellenállással reagálnak, és rendkívül könnyen kizökkennek a stabilitásból. Reakcióik kiszámíthatatlanok és intenzívek, sokszor a legártatlanabb konfliktusokból is meltdown, kiborulás lesz. Ilyenkor könnyű azt érezni, hogy valamit nagyon elrontunk a gyereknevelésben, pocsék szülők vagyunk, hiszen, ami úgy tűnik, mindenkinél működik, nálunk valahogy mégsem.

Ezt a narratívát gyakran a környezet, rosszabb esetben a szakemberek is erősítik. A szülők olyan tanácsokat kaphatnak, hogy legyenek még határozottabbak, következetesebbek, szigorúbbak, annak ellenére, hogy nap mint nap tapasztalják: ettől csak még nehezebb lesz, a feszültség pedig egyre elviselhetetlenebbé válik a gyerekben és a szülőkben egyaránt. Külső szemlélő nem érti: mi az, hogy nem tudod használni a time-outot? Mi az, hogy nem tudod érvényre juttatni a kereteket? Mi az, hogy képtelen vagy elvinni a fejlesztésre? Hogyhogy nem tudod rávenni, hogy...? Hogyhogy nem tudod kontrollálni???

A szülő ilyenkor kétféle következtetésre szokott jutni: vagy ő csapni való szülő, vagy a gyerekkel van hatalmas gond. Esetleg mindkettő.

Az egyik legfontosabb üzenetet leírom már most, az elején: nem, nem vagy elrontva. Nem, egyáltalán nem magától értetődő, hogy azok a stratégiák, amelyek a legtöbb gyereknél működnek, a tiednél is működni fognak. A nevelés ugyanis nem egyirányú folyamat: nem pusztán a felnőtt csinálja a gyerekkel. Mint minden kapcsolatot, ezt is legalább két ember alakítja.

Jelen szöveg két nagyobb részre tagolódik. Az elsőben magával a jelenséggel foglalkozunk: ét, egymással jelentős átfedésben használt fogalmat mutatok be, a PDA-t és a nyomásra, illetve elvárásra érzékeny gyermeket és megnézzük azt is, mit értünk elvárás és ellenállás alatt.

A második rész arról szól, hogyan tudjuk ezeket a gyerekeket támogatni: bemutatom a szemléletet, majd igyekszem minél több eszközt és szempontot behozni, hogy mindenki találhasson közöttük olyat, ami rezonál, beilleszthető, és aminek szívesen adna esélyt.

A PDA-ról...

A PDA (Pathological Demand Avoidance), magyarul kóros elváráskerülés egy olyan tünetegyüttes, amelyben az elvárásokkal szembeni ellenállást a kontrollvesztés élménye és idegrendszeri aktiváció váltja ki.

Egyszerűbben kifejezve azt jelenti, hogy a gyermek az elképzelhető legsokoldalúbb módon áll ellen triviális elvárásoknak is (pl. nem reagál, alkudozik, bájolog, terel, nemet mond, kiabál, veszekszik, verekszik). Ennek hátterében pedig nem dac vagy neveletlenség, hanem szorongás áll.

Mi is az az „elvárás” vagy nyomás, aminek az elkerüléséről beszélünk?

PDA esetén az „elvárás” fogalma jóval tágabb annál, mint amikor valaki konkrétan megkér egy gyereket valamire. Elvárássá válhat szinte bármi, amit az adott pillanatban meg kell tennie, meg kell változtatnia, el kell döntenie vagy végre kell hajtania.

Például...
...közvetlen elvárások: szóbeli utasítások, kérések, feltett kérdések, szabályok, sorrendek, feladatok, figyelem felhívása.
...közvetett és belső elvárások: saját igények/szükségletek (éhség, szomjúság), vágyak, döntési helyzetek, ígéretek.
...motivációs eszközök: jutalmak kilátásba helyezése, jutalomtáblák.

Jellemzően a ki nem mondott elvárásokat is érzékelik. Egy kérdés, egy hangsúly, egy tekintet vagy akár maga a helyzet is szorongást válthat ki. 

Jelenleg a PDA nem hivatalos diagnózis, lévén egy viszonylag friss fogalomról van szó. A kifejezés az 1980-as években jelent meg, az első, kifejezetten a PDA-ról szóló tudományos tanulmány pedig 2003-ban. Így az is természetes, hogy vita folyik a fogalom értelmezése körül, valamint diskurzus arról, lesz-e helye a diagnosztikai rendszerben és ha igen, hol.

A PDA-t jelenleg a szakirodalomban leggyakrabban az autizmus sajátos profiljaként írják le, tehát ebben a szemléleti keretben minden PDA-s autista, de nem minden autista PDA-s. Sok szakember szerint ugyanakkor nincs szükség külön fogalomra, mert ezek a tünetek teljesen jól elférnek a hagyományos autizmus-felfogás keretein belül is. Megint mások szerint a jelenség nem feltétlenül kötődik az autizmushoz,  ezért önálló diagnosztikai kategóriaként kellene gondolkodni róla. Tovább árnyalja a képet, hogy PDA-szerű működésmódot más neurodivergencia mellett – például ADHD-ban – is leírtak, és ahogy látni fogjuk, a jelenség ennél sokkal tágabban is értelmezhető. Dr. Naomi Fisher klinikai szakpszichológus ebben a szellemben szélesíti ki a fogalmat, PDA helyett „pressure sensitive”, vagyis nyomásra/elvárásra érzékeny – gyermekekről beszél.

Bár jelen írás fókuszában elsősorban az autizmushoz kapcsolódó PDA-profil áll, a következő fejezetben bemutatom, mit is ért Dr. Naomi Fisher a nyomásra való érzékenységen, mert úgy gondolom, nélkülözhetetlen építőelem a jelenség mélységi megértéséhez, valamint rendkívül fontos szempontokkal gazdagítja a PDA-tünetcsoportról folyó szakmai diskurzust.

És ha már nevezéktan...

Fontos megemlíteni, hogy magát a „Pathological Demand Avoidance”, azaz a „kóros elváráskerülés" elnevezést sokan az érintettek közül problematikusnak tartják, mert a tüneteknek csak azt az aspektusát nevezi meg, ami a környezet számára látványos és zavaró.
Nagyjából mintha látássérült helyett annyit mondanánk: „mindennek nekimegy”. Nem beszélve a „patológiás" vagy „kóros" kifejezés megbélyegző jellegéről.

Az érvelés szerint az elkerülő viselkedés nem a probléma, hanem a problémára adott válasz. A valódi nehézség a nyomás hatására megélt kontrollvesztettség és szorongás. Éppen ezért sokan a Persistent Drive for Autonomy (PDA), vagyis az erős/tartós autonómiaigény megnevezést részesítik előnyben. Így a hangsúly a környezet számára zavaró viselkedésről átkerül arra, hogy mi történik az élmények szintjén, és mire van az érintettnek szüksége.

Mit jelent az, hogy nyomásra, elvárásra érzékeny gyermek?

A Dr. Naomi Fisher által használt „pressure sensitive" gyermek kifejezést magyarul talán nyomásra, elvárásra érzékeny gyermekként érdemes fordítani. A kifejezés nem egyszerűen a PDA másik elnevezése: szemléletében és alkalmazási körében is tágabb keretet kínál.

Miben más ez a szemlélet szintjén?
Már a szóhasználat egyértelművé teszi, hogy itt nem feltétlenül egy kóros állapot leírásáról van szó. 

Hadd mutassam be, mit is jelent ez, Naomi Fisher példáján keresztül:
Ha statisztikai kimutatást készítenénk az emberekről testméret szerint, egy normál eloszlást (haranggörbét) kapnánk. Az emberek jelentős része valahol 160 cm és 180 cm közé kerülne, majd a görbe fokozatosan laposodna a 155 cm és 185 cm irányába. Egy 150 cm-es vagy egy 190 cm-es ember ritka, és a környezet nem rájuk lett szabva: pl. az egyik nem éri el a felső polcokat, a másik folyton beveri a fejét. Nem illeszkednek egészen, lehet, hogy extra támogatásra, eszközökre lesz szükségük, mégsem beszélünk kóros testméretű emberekről.

E megközelítés legnagyobb értékét abban látom, hogy megmutatja,  az elvárásokra, nyomásra való fokozott érzékenység lehet ugyan szokatlan és kihívást jelentő a mindennapokban, ám önmagában ez még nem teszi kórossá.

Miben más ez az elnevezés az értelmezési tartomány szintjén?
A klasszikus PDA (Pathological Demand Avoidance) fogalma az autizmus egy specifikus profiljára fókuszál. Az elvárás-érzékenység kifejezés viszont kiszélesíti az értelmezési tartományt.

Ahogy korábban utaltam rá, az elvárásokra, nyomásra átélt nagyfokú szorongás és az ellenállás sokak szerint nem kizárólag a PDA-profilú autista gyermekek sajátja, és maga a jelenség sem új. Naomi Fisher szavaival élve: mindig is voltak olyan gyerekek, akik elvárásokra, nyomásra szorongással és ellenállással reagáltak, és akiken a konvencionális nevelési technikák nem fogtak. Ezek a gyerekek leginkább „rossz gyerek", „különc" esetleg „neveletlen" kategóriákban kaptak helyet.

A PDA-tünetekről éppúgy elmondható, mint általában a neurodivergenciákhoz kapcsolódó sajátosságokról, hogy a neurotipikus működéshez képest (ami a haranggörbe közepe) a különbség nem minőségi, hanem elsősorban intenzitás- és gyakoriságbeli. Többnyire tehát nem arról van szó, hogy a neurodivergens gyermekek olyan dolgokat élnek meg vagy csinálnak, ami mások számára teljesen ismeretlen – éppen ezért, ha keresünk, neurotipikus gyermekeknél is könnyen találhatunk hasonló motívumokat.

Ráadásul a neurodivergencia - pl. a vakbélgyulladással ellentétben - csak a tünetek alapján dönthető el, nem igazolható egyértelmű laborvizsgálattal vagy képalkotó eljárással. Így tehát nincs természetes vagy biológiai határ neurotipikus és neurodivergens között: hogy hol húzzuk meg, az társadalmi és szakmai megállapodás kérdése is.

A következőkben egy áttekintő checklist segítségével mutatom be a nyomásra/elvárásra érzékeny működésmód mindennapi jeleit, majd kitérek a kifejezetten a PDA-profilra jellemző sajátosságokra. Fontos azonban még egyszer hangsúlyozni: az, hogy bizonyos viselkedések ismerősek, még messze nem egyenlő a diagnózissal.

A segítségnyújtásnak azonban nem feltétele a diagnózis. Ha azt tapasztaljuk, hogy a gyermek - bármilyen okból - a megszokottnál jóval erőteljesebben áll ellen akár triviálisnak tűnő helyzetekben is, és látjuk, hogy a háttérben szorongás és túltelítődés áll, a PDA-barát megközelítés diagnózistól függetlenül jó kiindulási alap lehet.

Mit jelent a nyomás-érzékeny működés a mindennapokban?

A következő lista szülői beszámolók alapján készült, és teljes egészében Naomi Fisher és Eliza Fricker When the Naughty Step Makes Things Worse című könyvéből származik.

  • Rosszul reagál a time-out-ra, sarokba állításra vagy hasonló nevelési technikákra: ahelyett, hogy megnyugodna, vagy alkalmazkodna, a helyzet tovább eszkalálódik, és azt éljük meg, hogy „vele ezt egyszerűen lehetetlen megcsinálni”.
  • Nagyon érzékeny a hanghordozásra. Előfordulhat, hogy nyugodtan szólunk hozzá, ő mégis úgy reagál, mintha kiabáltunk volna vele. Érzékenyen reagálhat arra, ha rejtett szándékot vagy nyomást érzékel: ilyenkor akkor is ellenállhat, ha a kérés önmagában nem tűnik különösebben nehéznek.
  • Minél nagyobb a nyomás, annál kevésbé együttműködő. A szigorúbb fellépés nem engedelmességet, hanem még erősebb ellenállást válthat ki.
  • Olyan hétköznapi dolgokra is nehéz rávenni, amelyekkel a legtöbb gyermeknek nincs különösebb gondja.
  • A jutalmak és lekenyerezési kísérletek gyakran hatástalanok, sőt fokozhatják az ellenállást.
  • Úgy tűnhet, mintha a vitákban vele szemben csak veszíteni lehetne: érvel, alkudozik. A nevelési eszközöket akár vissza is fordíthatja: például ő maga kezd el háromig számolni, ha akar valamit, vagy a felnőtt szavait, szabályait használja fel a vita során.
  • Kiszámíthatatlan lehet, mi működik nála: ami egyik héten könnyedén beválik, a következő héten már teljesen hatástalan lehet.
  • Bizonyos tiltásokra vagy instrukciókra ellentétesen reagálhat: például a „maradj csendben a könyvtárban” vagy „ne lépj a fűre” típusú felszólítások éppen az ellenkező viselkedést válthatják ki.
  • Előfordulhat, hogy nagyon szeretne valamit, de amikor eljön a pillanat, mégsem tudja megtenni.
  • Rendkívül nehéz lehet számára a rutinok tartása, különösen akkor, ha úgy éli meg, hogy a rutin kötelezővé vagy kikényszerítetté válik.
  • Környezetről környezetre nagyon eltérően viselkedhet, így az őt ismerő felnőttek akár egészen különböző gyerekekről számolhatnak be.
  • A szülő úgy érezheti, mintha állandóan „tojáshéjakon járkálna” körülötte.
  • Amikor valamit ő maga választ, és valóban szeretné is megtenni, egészen más lehet a folyamat és az eredmény, mint amikor ugyanezt valaki más várja el tőle.

Az ellenállásról


Az ellenállás a PDA egyik legfeltűnőbb és a környezet számára talán legnehezebben érthető jellegzetessége. Kívülről úgy tűnhet, mintha a gyermek egyszerűen nem akarná megtenni, amit kérünk tőle. Mintha szándékosan nehezítené meg a dolgokat, vitatkozna, provokálna vagy mindenáron az akaratát akarná érvényesíteni.

Talán éppen ez az ellenállás félreérthetősége okozza a legtöbb nehézséget. Amikor egy autisztikus kiborulást, meltdown-t látunk, fel sem merül bennünk, hogy a gyerek direkt csinálja: annyira látványosan veszti el a kontrollt. A PDA-s ellenállás más. Itt, ahogy látni fogjuk, a gyermek gyakran még képes a kommunikációra, stratégiákat vethet be, egyezkedhet, alkudozhat.
A tudatosan választott viselkedés illúzióját kelti.

Fontos emlékezni, hogy a gyermek a megélt nyomás által kiváltott belső feszültségre, az ebből fakadó szorongásra reagál, és sokszor nem, vagy csak részben tudja befolyásolni a viselkedését. Minél nagyobb a megélt nyomás és minél kisebb a kontroll érzése, annál erősebb a szorongás, és annál kevésbé tudja szabályozni a reakcióját.

Az ellenállás nem egyszerűen tiltakozás vagy ellenkezés. Megjelenhet menekülés-jellegű stratégiákban is, amikor a gyermek nem áll nyíltan ellen: bohóckodik, szerepekbe bújik, eltereli a témát, nem reagál, vagy egyszerűen elmegy. Ha harc-jellegű ellenállás jelenik meg, az sem csak vitát, kiabálást, veszekedést vagy verekedést jelenthet: a gyermek halogathat, ásítozhat, „vergődhet", alkudozhat, húzhatja az időt.

Gyakran maszkolnak is ezek a gyerekek, vagy túlzott alkalmazkodással próbálják kezelni a szorongásukat. Tarthatják magukat az iskolában, idegenek előtt vagy fejlesztésen, miközben jelentős belső feszültséget élnek át. A felgyülemlett terhelés pedig később, egy biztonságosabb közegben törhet felszínre.

Ilyenkor könnyű azt gondolni:
„Ha itt meg tudja csinálni, akkor otthon is meg tudná.”
„Tudja, csak nem akarja.”
„Direkt csinálja.”
„Csak a határokat feszegeti.”

Ezek a magyarázatok könnyen elindítják azt a kört, amelyben a felnőtt egyre több nyomást helyez a gyermekre, a gyermek pedig egyre erősebben ellenáll. A fokozódó ellenállást a felnőtt újabb „játszmaként" vagy dacosságként értelmezi, ezért még határozottabban próbálkozik – és ezzel tovább növeli a gyermek szorongását. A gyermek egyre rosszabbul van, viselkedése egyre szélsőségesebbé válik, szükségletei pedig láthatatlanok.

Az, hogy valami egy bizonyos helyzetben – akár nagy erőfeszítés árán – sikerül, nem jelenti azt, hogy a gyermek stabilan képes rá. De még azt sem jelenti feltétlenül, hogy ilyenkor valóban fejlődést látunk: lehet, hogy a gyermek éppen aránytalanul nagy pszichés költségen mozgósítja a rendelkezésére álló tartalékait.

Az ellenállás mint tünet

Éppen ezért az ellenállást nem feltétlenül megszüntetendő viselkedésként, hanem információként érdemes értelmezni, és lehetőség szerint a stabilizáció felé mozdulni.

Ha kemény, intenzív reakcióval találkozunk – például ránk kiabálják, hogy „hagyjál békén”, esetleg valami durvábbat –, az intuíciónk azt súghatja, hogy mi is hasonló intenzitással reagáljunk. Gyakran mi is aktiválódunk, talán mi sem döntünk tudatosan a reakciónkról, velünk is inkább csak történik.

Érdemes megkísérelni, hogy a reakciónk megválasztása előtt tudatosítsuk: az ellenállás gyakran nem más, mint annak viselkedéses jele, hogy a gyermek kibillent a stabilitásból.

Ha a helyzet további élezése helyett megkísérlünk a hátterében álló nehézségre reagálni, esélyünk nyílik arra, hogy még az eszkaláció előtt stabilizálódjon a gyermek, és minél hamarabb újra képessé váljon az együttműködésre.

És mi a PDA-profil?

A PDA-profilú autizmus nem egyszerűen az autizmus „súlyosabb” vagy „nehezebb” formája. Másfajta szükségleteket és másfajta támogatási módokat tehet szükségessé.

A legfontosabb kulcsszó: a változékonyság.

Mivel a PDA-típusú ellenállás hátterében szorongás és stressz áll, a tünetek nem minden helyzetben, nem minden gyermeknél és nem azonos mértékben jelennek meg. A PDA-s gyerekek tehát nem mindig tűnnek PDA-snak. Leginkább akkor, amikor nem érzik magukat biztonságban, kontrollvesztettséget élnek meg, magas a stressz-szintjük, vagy már nem tudnak tovább maszkolni. 

 Az alábbi jellegzetességek gyakran együtt rajzolódnak ki, de nem szükséges, hogy mindegyik jelen legyen.

  • Kifejezett ellenállás a mindennapi elvárásokkal szemben, nemcsak kellemetlen vagy nehéz feladatok, hanem hétköznapi, akár vágyott tevékenységek is kiválthatnak elkerülést, mely nyílt ellenállásnál sokkal több: humor, terelés, alkudozás, kifogások, hízelgés, szerepjáték, témaváltás vagy éppen a helyzetből való kilépés is szolgálhatja a nyomás csökkentését.
  • Erős autonómia- és kontrolligény. Fontos számára, hogy ő dönthesse el, mi történik vele, mikor és hogyan. A kontroll elvesztésének élménye jelentősen növelheti a szorongását.
  • Látszólag magas szociális kompetencia. Gyakran jó verbális készségekkel rendelkezik, könnyen teremt kapcsolatot, kedves, kommunikatív és meggyőző lehet. A felszín alatt azonban jelentős szorongás és alkalmazkodási erőfeszítés is jelen lehet.
  • Erős igény az egyenrangúságra. A felnőttekkel gyakran partneri kapcsolatot keres, és nehezen viseli a klasszikus tekintélyelvű helyzeteket. Kapcsolatai intenzívek lehetnek, fenntartásuk pedig időnként nehézséget okozhat.
  • Erős érzelmi intenzitás és hangulati labilitás. A gyermek reakciói a helyzethez képest aránytalannak tűnhetnek, és egyik pillanatról a másikra megváltozhatnak.
  • A szerepjáték és a fantázia különleges szerepe. A szerepjáték a szorongás oldásának és az elvárásoktól való eltávolodásnak is eszköze lehet: bekerül valami az én és az elvárás közé, a szerep. A mesevilágba vagy szerepekbe bújva a gyermek átmenetileg elbújhat az elvárások elől, illetve visszaszerezheti az irányítás élményét.
  • Jelentős különbségek a különböző helyzetek között. A gyermek egyik helyzetben inkább elkerülő, másikban látványosan, hangosan áll ellen, megint más helyzetben maszkol, úgy tűnik, jól alkalmazkodik.
  • Érzékenység a bizonytalanságra és a változásokra. A kiszámíthatatlanság, a váratlan helyzetek vagy a kontroll elvesztésének lehetősége fokozhatja a szorongást.
  • Szeparációs nehézségek és erős személyhez kötődés. A gyermek egyik helyzetben inkább elkerülő, másikban látványosan, hangosan áll ellen, megint más helyzetben maszkol, úgy tűnik, jól alkalmazkodik.

A nevelési attitűdről – miért kell máshogy?

A PDA-barát nevelési stratégiák látszólag jelentősen különböznek a hagyományos nevelési elvektől. Itt nem az a kérdés, hogy hogyan vegyük rá a gyermeket arra, amit nem akar megtenni, hanem az, hogyan tegyük lehetővé számára, hogy biztonságban, megfelelő kontrollérzettel és a lehető legkisebb szorongás mellett tudjon együttműködni.

Miért is van erre szükség? Miért nem működnek a hagyományos stratégiák? És ellentmond-e annak, ahogy egyébként a pszichológusok a gyerekneveléssel foglalkoznak?

E kérdések megválaszolásához, először ismerjünk meg két fogalmat: az érzelemszabályozást és a tolerancia-ablakot.

Érzelemszabályozásról és a tolerancia-ablakról

Az érzelemszabályozásért nem egy konkrét agyterület felel: számos magasabb szintű idegrendszeri funkció összehangolt működéséről van szó. Ennek célja, hogy amikor az idegrendszer alacsonyabb szintjein veszélyt érzékelünk, és ennek nyomán aktiváció, illetve intenzív érzelmi válasz jelenik meg, mindez ne váljon elárasztóvá, és ne vegye át a hatalmat a viselkedésünk felett.
Ebből következik, hogy ha egy idegrendszeri aktiváció és a hozzá tartozó érzés intenzitása túl nagy, és a gyermek már nem tudja szabályozni, a viselkedése sokkal kevésbé lesz tudatosan irányítható: ilyenkor gyakran nem egyszerűen „csinálja”, hanem történik vele.
Érzelemszabályozási készségünk nagyban függ az életkorunktól: szinte teljesen nulláról épül fel, és egész életünkben változik, fejlődik. A fejlődés üteme és íve is nagy egyéni eltéréseket mutat. Egyszerre befolyásolják velünk született, temperamentumbeli és neurobiológiai sajátosságaink, valamint a korai kapcsolati és környezeti tapasztalataink. 

Kép forrása: minimal-movement

A tolerancia-ablak az a tartomány, amin belül még adott pillanatban elviselhető az idegrendszeri aktiváció, képesek vagyunk szabályozni viselkedésünket, tudunk gondolkodni, tanulni, dolgozni és együttműködni. 

Itt működhetnek a tradicionális nevelési elvek: értjük az észérveket, be tudunk fogadni tanácsokat, képesek vagyunk mérlegelni a következményeket, szabályozni tudjuk a viselkedésünket.

Amikor azonban kikerülünk a tolerancia-ablakból, mindez megváltozik. Hiába beszélnek hozzánk, hiába szólítanak fel a viselkedésünk szabályozására, hiába próbálnak „nevelni” minket: az idegrendszerünk ilyenkor maga is a túlterheléssel küzd, és minden erőforrásával a stabilitás helyreállításán dolgozik.

Éppen ezért buknak el itt a hagyományos nevelési technikák: azok a magasabb szintű kognitív és önszabályozási képességek, amelyekre ezek építenek, ilyenkor alig, vagy egyáltalán nem hozzáférhetők.

A tolerancia-ablak pillanatról pillanatra, helyzetről helyzetre változhat. Függ attól, mennyit aludtunk, és mi minden történt velünk addig. Ezzel együtt igaz, hogy a PDA-s gyerekek tolerancia-ablaka rendkívül keskenynek tűnhet: számunkra alig érzékelhető nyomásra, elvárásra is kikerülhetnek az optimális zónából, ezért is tűnhetnek a reakcióik aránytalannak, hirtelennek és váratlannak.

Ugyanakkor, mivel a PDA-jellegű működés gyakran társul más neurodivergens mintázatokkal, például szenzoros feldolgozási zavarral, azt is mondhatjuk, hogy maga a tolerancia-ablak nem feltétlenül keskenyebb, hanem a láthatatlan kihívások terhelik meg óriási mértékben az idegrendszert: egyszerűen többel kell megküzdenie. Mire eljutunk egy látszólag apró elvárásig, a gyermek idegrendszere már eleve jelentős terhelés alatt állhat.

Éppen ezért a PDA-barát támogatási stratégiák alapja az alacsony elvárásokat támasztó megközelítés. A következőkben bemutatott tippek és irányelvek két irányból hatnak: egyrészt megelőző jelleggel igyekeznek alacsonyan tartani a mindennapi életből származó feszültséget és terhelést, másrészt pedig segítenek abban, hogy amikor a gyermek kikerül a tolerancia-ablakból, minél szelídebb és hatékonyabb módon vissza tudjon kerülni abba, úgy, hogy közben elkerülje a megszégyenülést és az önértékelése sérülését.

De akkor hogy fog alkalmazkodni a való élethez?
A megtámasztó nevelésről 

Sokakban jelenik meg ekkor a kérdés: ha nem nevelem ezekben a helyzetekben, nem szidom meg, ha például a tolerancia-ablakon kívül csúnyán beszél vagy csapkod, akkor hogyan fogja megtanulni? És ha kipárnázom a mindennapjait, hogyan teszem ellenállóvá a való világban megjelenő kihívásokkal szemben?

Fontos megjegyezni, hogy természetesen történik nevelés, csak akkor és olyan módon, hogy a gyermek a tolerancia-ablakon belül maradva, be is tudja építeni azt.

Tekintsünk ezekre a támogatási módokra úgy, mint egy épület állványzatára:
Az állványzat célja, hogy addig és ott támogasson, ahol az épület még nem tudja megtartani önmagát. Ahol pedig már elég stabil, le lehet bontani. Ugyanakkor használata nélkül az épület beomolhat, mielőtt felépült volna.

A tolerancia-ablak tágításának nem az a módja, hogy minél több időt töltünk az ablakon kívül, feldolgozhatatlan stressznek téve ki az idegrendszert. Sőt, ez a stratégia tovább szűkítheti az optimális zónát. Ami viszont segít: ha a biztonság élményének fenntartása mellett van lehetőségünk találkozni kihívást jelentő helyzetekkel, és fokozatosan megtapasztalni, hogy képesek vagyunk megbirkózni velük. Ha tudjuk, hogy nem fognak minket belekényszeríteni olyan helyzetekbe, amelyeket az idegrendszerünk már nem tud szabályozni, és amelyekben elveszítjük a kontrollt, könnyebben merészkedünk új vizekre.

A következőkben bemutatott elvek, ötletek és stratégiák nem törvények, amelyeket használni „kell”, és amelyeket a család és az adott helyzet sajátosságait figyelmen kívül hagyva teljes egészében be „kell” építeni. Inkább támogatást kínálnak azoknak a szülőknek és szakembereknek, akik magukra, saját vagy támogatott gyermekükre ismertek ezekben a leírásokban, és szeretnének kilépni az ismétlődő, negatív öngerjesztő körökből.

A cél, hogy megismerjük az alapszemléletet, és képesek legyünk ezzel a szemüveggel vizsgálni a kihívást jelentő helyzeteket. Hogy ahelyett, hogy olyan stratégiákat kényszerítenénk magunkra és gyermekekre, amelyek egyértelműen rontanak a helyzeten, legyen bátorságunk magunkra hallgatni, és egyéni, különutas megoldásokat keresni. És főleg: ne akarjunk mindenáron megfelelni – vegyünk ebben leckéket a PDA-s gyermekektől.

Mit érdemes elengedni?

Érdemes elengedni mindazt, ami felesleges nyomást és teljesítménykényszert teremt:
...merev szabály- és jutalmazási rendszereket, büntetést,
...tekintélyelvű szemléletmódot,
...látszat-választási lehetőségeket,
...minden olyan szabályt és elvárást, ami elengedhető.

Mire építsünk? 

Mindarra, ami csökkenti a szorongást, növeli a biztonságérzetet és teret ad az autonómiának:
...bizalmi kapcsolatra és a szorongás oldására,
...partneri attitűdre és rugalmas alkalmazkodásra,
...a gyermek érdeklődésére és saját motivációjára,
...választási lehetőségekre és valódi kontrollra,
...az idegrendszer aktuális állapotára és pillanatnyi terhelhetőségére.

 A PDA támogatás 5 alapelve – A PANDA megközelítés

A PANDA egy angol nyelvű betűszó, amely a brit PDA Society által kidolgozott támogatási irányelveket foglalja magában. A PANDA nem egy merev, lépésről lépésre követendő módszertan, inkább egy iránytű: segít, hogy a mindennapi helyzetekben negatív öngerjesztő körökben való pörgés helyett a hangsúly a szorongás csökkentésére és az együttműködés megteremtésére kerülhessen át.

1. Válaszd meg a csatáidat!
(P-pick you battles)

Nem lehet és nem is kell minden szabályhoz minden pillanatban ragaszkodni. 

Szabályok priorizálása:
Érdemes a gyermek általános és aktuális állapotához illeszteni a szabályok és elvárások mennyiségét. Jó hüvelykujj-szabály lehet, hogy csak a valóban elengedhetetlen (főként biztonsági és egészségügyi) elvárásokat tartsuk fixen. Mielőtt beleállnánk egy konfliktusba, érdemes feltenni a kérdést: „Valóban fontos ez ebben a pillanatban?”

Lehetnek nagyon nehéz órák, napok vagy akár időszakok is, amikor az is szükségessé válik, hogy az alacsony elvárásokat támasztó megközelítésből (low-demand) átlépj az elvárások átmeneti elengedésébe (no-demand). Ez lehet egy kivételesen nehéz pillanat, vagy nap, de okozhatja autisztikus kiégés. Utóbbi esetben innen indul a hosszútávú stabilizációs folyamat.

Ezek az időszakok rendkívül embert próbálók. Segít, ha minden egyes napra új kezdetként tekintünk, és tudatosan fókuszálunk az előrelépésekre, legyenek bármilyen aprók. Fontos szem előtt tartani, hogy a fejlődés sosem egyenes vonalú: a hullámzások, az apró hibák és kudarcok nem feltétlenül visszaesést jeleznek, hanem a tanulás és az épülés elidegeníthetetlen részei. Igaz ez ránk, szülőkre is, amikor egy új nevelési stratégiát építünk be.

Példa:
Általában a gyerek maga vetkőzik le és teszi a szennyesbe a ruháit zuhanyzás előtt, de lehetnek napok, amikor erre ellenállással vagy elkerüléssel reagál, ezért átmenetileg átveszem ezt a feladatot és vetkőztetem. Akárhány éves.

2. Szorongáscsökkentés
(A-anxiety management)

Ha ellenállással találkozol, kipróbálhatod, hogy nevelés és szankcionálás helyett a helyzet feszültségmentesítésére és az idegrendszer stabilizálására teszel kísérletet.

A korai jelek felismerése:
Ehhez jó, ha már ismered a gyermek szorongásának korai jeleit (pl. bohóckodás, hirtelen témaváltás, visszahúzódás, a testtartás megváltozása, irritáltság jelei), hogy még a meltdown bekövetkezte előtt közbe tudj lépni.

Aktiváció és regeneráció:
Túlterheltség esetén érdemes csökkenteni az ingereket és az elvárásokat, a megnyugvást követően pedig teret lehet adni a regenerációnak, például ismert, biztonságos tevékenységekkel. Ez nem a nevelés pillanata, amikor tanulságokat vontok le.

Példa:
Véget ért a mese, kikapcsoltam a monitort, ő pedig üvölteni kezd, trágárságokat kiabál nekem, esetleg csapkod, megpróbál ütni.
Határt tartok: teszek arról, hogy biztonságban legyek én is, ő is és a tárgyak is.
Stabilizációs eszközöket vetek be.
Ellenállásra puhasággal, elhalkulással, figyelemmel reagálok. Használom azokat a stratégiákat, amelyek a megnyugvás irányába mutatnak. Vagy semmit nem mondok, vagy az érzéseire reagálok: például arra, milyen dühítő, hogy véget ért, milyen dühös lehet. Ezzel is tanítom: címkét adok az érzéseinek, és mintát mutatok arra, mit mondhat legközelebb.
Mit nem teszek?
Nem szidom meg, nem büntetem, nem fenyegetem, hiszen ez csak tovább növeli a nyomást és a kontrollvesztettség érzését, és tovább eszkalálja a helyzetet anélkül, hogy valódi tanulás történne.
De akkor mikor neveljem?
Stabilizáció után, amikor jól van, órák vagy napok múlva meg lehet beszélni, hogy annak ellenére, hogy dühös, ezt és ezt nem oké csinálni. Gondolkodhatunk közösen azon, mit lehet helyette tenni és mondani. Sok gyermek utólagos megbeszéléskor is túl nagy nyomást él meg, és ellenáll. Ebben az esetben a legjobb, ha általánosan, tőle függetlenül beszélünk ezekről, vagy mások példáján keresztül.

3. Egyezkedés és együttműködés
(N-Negotiation and collaboration)

A kontroll átadása:
A kontrollvesztés gyakran jelent fenyegetést a gyermek számára. Érdemes megfigyelni, mi triggereli őt: például az egyoldalú utasítások, ultimátumok, nemet mondás, de akár a dicséret, a kiemelés vagy a túlzott figyelmi fókusz is. Ilyenkor érdemes annyi döntési lehetőséget adni, amennyi csak lehetséges.

Érdemes messziről elkerülni a manipulatív látszatválasztásokat - úgyis átlátnak rajta.

Amikor kiegyensúlyozott, be lehet vonni a megoldás keresésébe. Érdemes ilyenkor kooperatív kommunikációt használni: „Látom, hogy az esti készülődés mostanában nehéz kérdés. Vajon hogyan tudnánk ezt úgy megoldani, hogy neked is jó legyen?”

Ne a tökéletest hajszold, elégedj meg a részvétellel és a kis lépésekkel! Segít, ha nyitott vagy a gyermek saját, alternatív ötletei és megoldásai felé. Ha saját ötlettel áll elő egy feladat teljesítésére, akkor is érdemes elfogadni, ha nem a hagyományos úton, vagy nem teljes egészében valósul meg. Minden apró kompromisszum nyereség.

Példa:
A gyermek reggeli induláskor halogat, ellenáll.
„Látom, hogy most nagyon nem akaródzik. Mi lenne az a legkisebb dolog, amivel el tudnánk kezdeni?”
Egyik iskolai ruhája sem felel meg neki, de hajlandó felvenni valamit, ami szerintünk – esztétikai, nem pedig egészségügyi okokból – inkább otthonra való. Vagy hajlandó utcára menni, de csak gumicsizmában, vagy apa óriási kesztyűjében.
Szidás, vita és győzködés nélkül örömmel fogadom, hogy megtalálta azt a módot, ahogy képes elindulni.

4. Elvárások leplezése, feszültségmentesítés
(D-disguise, de-escalate)

A nyelvhasználatról
Annak, ahogy fogalmazunk, hatalmas szerepe van: kiemelheti és aláhúzhatja az elvárásokat, de ugyanúgy csökkenteni is tudja a nyomást, ha kikönnyítjük a beszédünket. Érdemes megfigyelni, mi az, ami a gyermeknél triggerelő, és mi oldja a szorongását.
Általában elmondható, hogy segít, ha...

.... leíró nyelvhasználatot részesítjük előnyben.
Példa: „Itt van víz” ahelyett, hogy „Igyál!”, „cipő", ahelyett hogy „vedd fel a cipőt". 

...közvetett kommunikációt használunk.
Példa: ahelyett, hogy felajánlom a gyereknek, hogy menjünk le, csak magamban „lamentálok" a gyermek jelenlétében, bogarat ültetek a fülébe. Vagy: az előző cipős példához térve vissza, nem mondok semmit, csak rámutatok. Ha veszek egy új játékot, ahelyett, hogy játékba hívom, hagyom egyszerűen „ott heverni”, hogy a gyermek a saját természetes kíváncsiságából fedezze fel. Bevonhatok egy kedvenc karaktert is – nem példálózva vagy rá hivatkozva, csak mellékesen megemlítve –, vagy csinálhatom, modellezhetem én magam a kívánt viselkedést.

...trigger szavakat elkerüljük. 
Sok gyermeknél a „nem”, „ne”, „kell” vagy „muszáj” fokozhatja az ellenállást, ezért érdemes figyelni a szavak által keltett nyomásra és a gyermekben épülő feszültség jeleire. Ilyenkor a tiltás vagy elutasítás helyett, amikor lehet, érdemes azt hangsúlyozni, ami az adott pillanatban lehetséges, vagy azt, hogy mikor és hogyan valósulhat meg valami.
Példa: nem veszek meg neki valamit, amit szeretne
 „persze, később, ha összegyűlt rá a pénz/szülinapodra megkaphatod, gyere gyorsan írjuk fel a listára, fotózzuk le/nyomtassuk ki/rajzoljuk le/tervezzük meg, hogyan fogod használni"

...saját döntés helyett külső szabályra vagy magasabb hatóságra hivatkozunk.
Példa: én teljesen értem, hogy szeretnéd, még csak nem is rajtam múlik, sajnos az a törvény, hogy nem maradhat otthon egy gyerek egyedül 12 éves koráig.

Fontos kihangsúlyozni, hogy előfordulhat, hogy a legártatlanabb bátorítások is triggerelhetik az ellenállást. Ezért érdemes kerülni a kapacitálást, és inkább követni őt a felfedezésben, mintsem nekünk irányítani a figyelmét. Általában ezek a gyerekek rosszul viselik a „nyomulást”.

5. Rugalmas alkalmazkodás
(A-adaptability and flexibility)

A tervek nincsenek kőbe vésve:
Mivel a gyermek kapacitása napról napra változik, a felnőttnek érdemes rugalmasnak lennie, és készülni B-, C- vagy D-tervvel anélkül, hogy a módosításból kudarcélményt vagy büntetést csinálnánk.

Sürgetésmentes tervezés:
Ez sokszor rendkívül nagy kihívás, mégis érdemes törekedni arra, hogy bőséges időt biztosítsunk, és ne kelljen siettetni a gyermeket. Érdemes megkérdezni magunktól egy adott helyzetben: mi történik, ha ez most pár perccel tovább tart?

A kihívást jelentő helyzetekre mindig érdemes olyan kilépési lehetőséget tervezni, amely nem jár megszégyenüléssel vagy kudarcélménnyel.

További támogatási lehetőségek

Szenzoros ingerek és a környezet alakítása

Jelen összefoglaló témáján messze túlnyúlik a szenzoros integrációs zavar témája, de fontos megemlíteni, hogy PDA esetén gyakran találkozunk a szenzoros ingerek feldolgozásának sajátosságaival is. Éppen ezért a feszültségek alacsonyan tartásához elengedhetetlen a gyermek szenzoros profiljának ismerete és az ennek megfelelő támogatás: a napirend, az életmód és a környezet tudatos alakítása.

Ha a szenzoros ingerek folyamatosan túlterhelik az idegrendszert, a gyermek alap-aktivációja magasabb lehet, így egy újabb elvárásra is kisebb kapacitás marad. Ilyenkor az ellenállás is értelemszerűen fokozottabb lehet.

A humor használata csodát tud tenni! Érdemes használni a gyermek aktuális humorát, használni, továbbfűzni és építeni a vicceit. Ha a feladatok tét nélküli játékká alakulnak, könnyebb bennük részt venni.

Bohóckodj bátran, ezzel is csökkentheted a köztetek lévő hatalmi különbséget: lehetsz szándékosan „ügyetlen”, dolgozhattok szerepcserével, és amikor csak teheted, „etesd” a PDA-t!

Humor és játékosság

Útravaló gondolatok a gyermeket kísérő felnőtteknek

  • A bizalmi kapcsolat legyen az első! Építsd a bizalmat és oldd a szorongást, mielőtt bármilyen fejlesztésbe kezdenél. Ismerd meg a gyermek érdeklődési köreit, kedvenceit és ellenszenveit, és ezekre építsd a közös munkát!
  • Kerüld a konfrontációt! „Nemet mondás” helyett igyekezz támogató partnerként jelen lenni. Keressetek együtt működő megoldásokat!
  • Kövess, ne vezess! Figyeld a gyermek belső motivációit, érdeklődését és kezdeményezéseit, és ezekből indulj ki! Olyan célokat keress, amelyek számára is értelmesek és vonzóak.
  • Figyelj a szenzoros szükségletekre és a maszkolásra! Attól, hogy egy gyermek nem kér segítséget, és látszólag csendben „besimul”, még egyáltalán nem biztos, hogy jól is van. A látható alkalmazkodás mögött jelentős belső feszültség is meghúzódhat.
  • Törekedjetek valódi team-munkára! Vonj be minden olyan felnőttet – szülőt, pedagógust, asszisztenst, fejlesztőt –, aki a gyermekkel kapcsolatba kerül, hogy minél teljesebb képet kapjatok róla! A következetesség itt nem sziklaszilárd szabályrendszert, hanem összehangoltságot és közös gondolkodást jelent.
  • Óvakodj a szülők hibáztatásától! A PDA-jellegű működés könnyen összetéveszthető kötődési nehézségekkel és nevelési problémákkal. A szülők ezért gyakran olyan vádakkal és vizsgálatokkal találkozhatnak, amelyek tovább növelik a bizalmatlanságukat. Ha már elvesztették a bizalmukat a szakemberekben, a közös munkát a bizalom újraépítésével kezdd!
  • Keress egyedi útvonalakat! Ezek a gyermekek nem mindig illeszkednek a megszokott keretekbe. A meglévő struktúrákhoz való kényszerített alkalmazkodás helyett merj az egyéni szükségleteikre és erősségeikre építve rugalmas, akár különutas támogatási terveket kialakítani!
Vissza az elejére
Gyarmati Zsuzsa
  • tanácsadó szakpszichológus,
  • relaxációs- és szimbólumterapeuta
  • képzésben lévő EMDR practitioner
Kapcsolat:
  • gyarmatizsuzsa.pszi@gmail.com
  • +36 20 32 32 766