Olyan természetességgel hivatkozunk normalitás fogalmára, mint egy öröktől fogva létező, egyetemes mércére. Pedig az emberiség történetét nézve ez egy kifejezetten fiatal, kevesebb, mint száz éves konstrukció. A normalitás eszményét a csillagászat módszertanától kölcsönöztük, így hozva létre az „átlagember” statisztikai fogalmát, melyet aztán elérendő és számonkérhető ideálként kényszerítettünk magunkra.
Az iparosodás és a kapitalizmus „házasságában" az átlagember is ipari szabvánnyá vált: termelékeny, csereszabatos és hatékony. Ebben a szemléletben az átlagtól való eltérés nem csupán különcség - egyet jelent a selejtességgel. Amikor a huszadik században a fogalom bekerült a pszichiátria rendszerébe, kényelmes magyarázatot kínált arra, miért tűnnek tömegek „alkalmatlannak" a modern társadalmi rendszerbe való beilleszkedésre.
Talán leegyszerűsítő a diagnosztikai rendszert tisztán társadalmi termékként, a diszfunkciókat pedig kizárólag társadalmi tünetként kezelni. Ám legalább ennyire leegyszerűsítő lenne azt képzelni, hogy a lelki szenvedés vagy a beilleszkedési nehézség csak az egyén problémája, esetleg "kémiai egyensúlyzavar".
Persze ne vitassuk el: a diagnózisokon alapuló ellátás - legyen az gyógyszeres vagy terápiás - tömegek számára jelent valódi mentőövet. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy a jelenlegi rendszereink miként óvják meg a társadalmat a kényszerű önreflexiótól: ha a hiba az egyénben van, nem kell kérdéseket feltennünk a rendszer igazságosságáról.
A jelek szerint átléptük a határt: ekkora tömegek alkalmatlanság-élménye nem lehet egyéni hiba és nem lehet egyéni felelősség. A diagnózisok áradata mögött egy olyan közösség formálódik, amely a „saját maga megjavítása" helyett rendszerszintű átalakulást követel. A piaci logika elnyomás helyett azonban „az asztalhoz hívja", látványpolitikai termékké alakítja a kritikát. Éppen ezért, bár vonzó, de a cél nem a „sokszínűség" felszínes fogyasztása, hanem a valódi, rendszerszintű szolidaritás.