avagy a hiba nem az Ön készülékében van
Naomi Fisher A Different Way to Learn című könyve nyomán írta Gyarmati Zsuzsa
Ha valakinek komoly kihívás a társadalmi rendszerbe - a „felnőtt életbe” - integrálódni, általában kétféle magyarázattal találkozik: vagy vele - az erőfeszítéseivel van a gond, vagy az idegrendszeri működésével. Mindkét megközelítés jelenthet kapaszkodót, támaszt, de félre is vezethet.
Amikor a felelősséget hangsúlyozzuk, jobb esetben fejlődésre ösztönzünk, rosszabb esetben egyszerűen lustának vagy inkompetensnek tartjuk az egyén. Olyannak, aki nem érdemel támogatást, hiszen nem tesz eleget önmagáért.
Ha az „agyában" keressük a magyarázatot, általában diagnózisokhoz jutunk. Ilyenkor idegrendszeri huzalozásról, hormonális szabályozásról, kémiai egyensúlyról beszélünk. Ez az út gyakran hoz megkönnyebbülést: „nem vagyok rossz ember, csak másként működik az agyam".
Ezek a magyarázatok önmagukban nem tévesek, de eltekintenek valami fontostól: a kontextustól. Hiszen a viselkedés az egyén és a helyzet találkozásában születik.
Ami az egyik környezetben eltérés, a másikban hétköznapi. Egy korán olvasó gyerek nálunk kivétel, akár probléma-jelként is értelmezhető, Angliában viszont ez elvárás – ott a lemaradás válik problémává.
Egy személyes példa: Németországban túl soknak és túl érzelmesnek éltem meg magam, amitől szociális szorongásom nőtt. Spanyolországban ugyanez a működés teljesen hétköznapinak számított. Nem én változtam meg - a mérce változott.
Mindez nemcsak kultúrák között, hanem társadalmi kategóriák mentén is igaz: ugyanahhoz a viselkedéshez egészen más jelentést társítunk, attól függően, hogy ki csinálja. Másként ítéljük meg például az intenzív, kihívást jelentő viselkedést egy fiútól, vagy egy lánytól.
Mégis, amikor valaki nem az elvárt módon működik, elsőként az egyénben keressük az okot, nem a helyzetben - és különösen nem az illeszkedésben.
A felnőtteknek is csak egy szűk, privilegizált csoportja dönthet környezetéről, annak ritmusáról és a terhelésről. A többiek számára nincs választás. Van viszont diagnózis - és vele együtt lehetőség arra, hogy legalább részben elkerüljék a hibáztatást.
Amíg a kérdés úgy hangzik, hogy „az egyén a hibás, vagy az agya”, valójában már döntöttünk. Nem valódi megoldást keresünk, hanem azt, hogyan lehet az egyént a rendszerhez igazítani. Érintetlenül hagyva környezetet, amelyben működése egyáltalán problémává vált.
Ahogy egy vízinövény sem marad életben a sivatagban, úgy az embertől sem várhatjuk el, hogy bármely környezethez alkalmazkodni tudjon - tekintet nélkül alapvető szükségleteire.
Robert Chapman Empire of Normality című könyve nyomán írta Gyarmati Zsuzsa
Valahányszor azt hallom: „hát, normális???" - van bennem valami zsigeri kényelmetlenség. Könnyedén bélyegezzük meg, akit nem értünk, vagy aki nem tetszik, miközben mintha egyre többen éreznék magukat „abnormálisnak". Megint mások magukat normálisnak látják, szerintük a világ vált abnormálissá.
Mi a helyzet a normalitással, mint tudományos kategóriával? És mi a helyzet a diagnózisokkal?
Számos szakember szerint azért szaporodtak el olyan diagnózisok, mint pl. autizmus, ADHD, vagy éppen olyan hangulatzavarok, mint a depresszió, mert sokkal többet tudunk ezekről a jelenségekről és pontosabban is diagnosztizáljuk őket. Mások szerint bizonyos civilizációs hatások (pl. digitális kor, káros anyagok) állnak a háttérben. Tudható, hogy ezek a jelenségek egyrészt soktényezős folyamatok eredményei, másrészt az is egyre valószínűbb, hogy sokkal inkább tekinthetők több különböző jelenség gyűjtőfogalmainak. Tehát valószínűleg ugyanazon diagnózis mögött valójában teljesen különböző biológiai folyamatok húzódnak meg.
Miközben egyre többen szorulnak ki a normalitás kategóriájából, elvétve jelenik meg a fősodorbéli magyarázatok között rendszerkritikus vonatkozás. Pedig, ahogy látni fogjuk, a normalitás mint fogalom maga is társadalmi konstruktum, ráadásul korántsem olyan könnyen megfogható, mint azt használatakor hinni szeretnénk.
Honnan is jön a normalitás fogalma?
Az emberiség történetét nézve ez egy kifejezetten fiatal, kevesebb, mint száz éves fogalom. A normalitás eszményét a csillagászat módszertanától kölcsönöztük, így hozva létre az „átlagember” statisztikai fogalmát, melyet aztán elérendő és számonkérhető ideálként kényszerítettünk magunkra.
Az iparosodás és a kapitalizmus „házasságában" az átlagember is ipari szabvánnyá vált: termelékeny, csereszabatos és hatékony. Ebben a szemléletben az átlagtól való eltérés nem csupán különcség - egyet jelent a „selejtességgel". Amikor a huszadik században a fogalom bekerült a modern pszichiátria gyakorlatába, kényelmes magyarázatot kínált arra, miért tűnnek tömegek „alkalmatlannak" a modern társadalmi rendszerbe való beilleszkedésre.
Persze ne vitassuk el: a diagnózisokon alapuló ellátás - legyen az gyógyszeres vagy terápiás - tömegek számára jelent valódi mentőövet. Ugyanakkor látnunk kell azt is, a társadalmat miként óvják meg jelenlegi rendszereink a kényszerű önreflexiótól: ha a hiba az egyénben van, nem kell kérdéseket feltennünk a rendszer igazságosságáról.
„De hát ma már nem is használhatjuk a szót, hogy normális! Ma már pont, hogy minden elfogadott, nem?"
A jelek szerint valóban átléptük a határt: ekkora tömegek alkalmatlanság-élménye nem lehet egyéni hiba és nem lehet egyéni felelősség. A diagnózisok áradata mögött egy olyan közösség formálódik, amely a „saját maga megjavítása" helyett rendszerszintű átalakulást követel. Ugyanakkor egyáltalán nem látszik, hogy ez a tömeg önreflexióra kényszerítené a rendszert. A piaci logika elnyomás helyett „az asztalhoz hívja" a kritikust, látványpolitikai termékké alakítja tokenizmus és más szimbolikus gesztusok által. Miközben egyes privilegizált rétegeknek valóban egy kicsit könnyebb, a tömegeket a rendszer továbbra is cserbenhagyja.
De ha ez is egy csapda, akkor mégis mit lehet tenni?
Magam sem tudom, mi lehet a megoldás. Fájdalmas látni, ahogy tömegek tekintik magukat selejtnek - azt gondolva, hogy ők az egyetlenek, akik valahogy „nem tudják megugrani a felnőtt létet", hogy ami „mindenkinek" olyan könnyen megy, nekik valahogy nem. Hiszek abban, hogy a közösségbe szerveződés segít. Hogy a lokális lépések számítanak. Hogy számít az, hogyan bánunk egymással a mindennapokban, hogy mi képesek vagyunk-e másként nézni egymásra: valódi szolidaritással, a tényleges megértés szándékával. Bátorítjuk és támogatjuk-e egymást, a felszabadulás lehetőségeinek keresésében?
A szakmai személetmódomról itt olvashat többet, szakmai önéletrajzomat pedig itt találja.
„Egyszerűen elegem van. Próbálok türelmes lenni. Próbálok odaadó lenni. Meghallgatni az érzéseit, együttérezni. Közben a saját dolgaimmal haladni. Mégis megint úgy érzem: nem bírom. Igen, tudom, több én-idő kéne. Meg hálanaplót írni. Ezekre is jobban oda kéne figyelnem, tudom. De nem érzem, hogy ez segítene és nem tudom, mit rontok el."
- Részlet egy barátom hangüzenetéből, aki két kisgyerekkel van otthon. És igen, hangüzenet, mert ha arra várunk, hogy fel tudjuk hívni egymást, még ennyire sem tudnánk részt venni egymás életében.
Vajon miért így fogalmazott? Vajon hányszor kaphatta panaszaira válaszként az én-idő, a hálanapló ötletét? Közvetlenül az előtt vagy az után, hogy hozzátették, ez élete leggyönyörűbb időszaka, ami hamar elrepül?
Az öngondoskodás valóban fontos. De mi van akkor, ha csak arra használjuk, hogy magukra hagyjuk azokat, akik szenvednek?
Aki látott mostanában elég közelről kisgyermekes anyát, annak ismerős lehet az izoláció, a végtelen elvárás-tenger, örökös szorongás és bűntudat érzése. Számos faktoron múlik az arányuk, részben gazdasági, társas és információs erőforrások jelenlétén.
És itt jön képbe az öngondoskodás, mely nem más, mint a belső erőforrásokhoz vezető út keresése, az önnyugtatás elsajátítása, önmagunk és határaink védelmének megtanulása, gyakorlása.
Az egyik probléma, hogy távolról sem vagyunk egyenlőek abban, hogy mennyire elérhető számunkra mindez. Ilyenkor jöhet, hogy „arra van időd, amire szeretnéd", mélyebben a „nem akarod eléggé", legmélyén pedig az áldozathibáztatás fatalista bugyra, a híres „bevonzod".
Szögezzük le:
NEM arra van időnk, amire szeretnénk.
Arra van időnk, amire marad, a bérmunkarendszerben eladott időnk és az ingyen végzett (és sokszor láthatatlan) munkánk után. Utóbbi egy szülő (különösen egy anya) életében gyakran csak akkor jön létre, ha fizikailag kilép a térből. Otthon folyamatosan feladatok és elvárások veszik körül.
A másik problémát abban látom, hogy ha tömegek osztják meg, hogy minden erőfeszítésük ellenére rosszul vannak, fáradtak, kilátástalanságot élnek meg, én pedig azt válaszolom, hogy ÖNgondoskodjanak, mi valójában az üzenet? Hogy nem várhatnak segítséget és a hiba valójában bennük van.
Szóval akkor ne öngondoskodjunk?
Az öngondoskodás tényleg nélkülözhetetlen eszköz. Nem tudok elképzelni tanácsadói munkát nélküle. De nem old meg strukturális problémákat, nem lesz tőle nagyobb egyenjogúság és nem lesz tőle tömegek élete méltányosabb. Így egyedüli válaszként érvényteleníti a panaszt, elutasít - még tovább izolálja azt, aki szenved.
Azt üzeni: „A Te hibád."
Akkor mit lehet tenni?
Kezdetben gondolkodjunk fordítva: mit tehetünk azokért, akik szenvednek körülöttünk?
Először is hallgassuk meg őket, higgyünk nekik. Ha tudunk, vegyünk le tényleges terhet a vállukról és adjunk nekik gondoskodást ahelyett, hogy öngondoskodást írnánk elő számukra. Ha van szabad erőforrásunk - legyen az idő, pénz vagy szakértelem - támogassuk a rendszerszintű változást célzó kezdeményezéseket a számunkra fontos ügyekben.
De elsősorban: ne hagyjuk magára egymást.
A szakmai személetmódomról itt olvashat többet, szakmai önéletrajzomat pedig itt találja.